Néha, amikor különösen nagy a ránk nehezedő stressz, ezt hallhatjuk: „Ne viselkedj már úgy, mint egy gyerek!” Vagy akár: „Miért nem nősz már fel?”
Ez nem pusztán bunkóság (bár az is lehet, nagyon is!). Messzebbről szemlélve, az ilyen kifejezések egy olyan bennünk élő jelenséget ragadnak meg, amely anélkül sújt minket, hogy észrevennénk. Egy-egy kihívással érintkezve visszazökkenünk fejlődésünk egy korábbi szakaszába. Magunk mögött hagyjuk felnőtt képességeinket - az értelemmel, logikával, nyugalommal, erővel, türelemmel és perspektívával kapcsolatosakat -, és nagyon gyorsan átcsúszunk egy olyan gyermeki spektrumba, amelyet a pánik, a düh, a kétségbeesés, a rémület és a megbékélés jellemez.
Azok a konkrét alkalmak, amelyek a felnőttből a gyermeki állapotba löknek minket, sajátos egyéni iránytűt adnak, visszavezetve minket saját korábbi traumáinkhoz. Megkockáztatva egy általánosítást: mindig akkor térünk vissza a gyermeki létbe, amikor újra találkozunk olyan dinamikákkal, amelyek bizonyos kulcsfontosságú módokon hasonlítanak a gyermekkorban történt eseményekre, amelyeket nyomasztónak éltünk meg, és amelyeknél soha nem tanultuk meg, hogyan közelítsünk hozzájuk éretten és magunkkal szemben elfogadón és együttérzőn. Más szóval: ilyen esetekben - anélkül, hogy észrevennénk - egy régi trauma visszhangjára reagálunk.